A magyar hoki taktikai fejlődése (2007-től, előtte ki tudja mi volt?)

A leírás főleg a válogatottra, illetve a legerősebb budapesti és pécsi játékstílusra vonatkozik.

2007-2012: zárt 3-3

Ekkortájt a magyar csapat főleg faljátékot játszott 3-3-as felállásban. Az elfogadott álláspont az volt, hogy amíg a faljáték - a legstatikusabb része a játéknak - nem megy, addig felesleges dinamikusabb játékszituációkkal foglalkozni, mivel azok sokkal több tudást igényelnek a helyezkedésnél. A hazai hokitudás legnagyobb forrása az itt élő francia játékosok voltak.

Bár a 3-3 a “legszélesebb” a népszerű használt felállások közül (hiszen mindkét sor 3 ember “széles”), mégis alapvetően zártan játszotta magyar csapat. A falról lenyitásra még nem alakult ki sem taktikai repertoár, sem szándék igazán, az elterjedt elfogadott álláspont az volt, csak az ellenfél kapujától 3 csíknyira érdemes leváltani (egy has alatti passzal mondjuk a közvetlenül mellettünk úszó társnak), sehol máshol nem biztonságos.

A stílus dominanciája az használt ütőkön is meglátszott: a válogatottunk legjobb játékosai kivétel nélkül kis ütőkkel játszottak, amelyeknek kampója is csak elvétve volt. Ezek az ütők általában a kis méretük miatt nem voltak alkalmasak nagy passzolásra, de - a kampó hiánya erre még ráerősített - nagyon jók voltak sűrű, közelharci szituációkban. A ma használatos jobbról szerelést, amit edzésenként számtalanszor látunk, gyakorlatilag senki sem használta még.

A stílus néha remekül megállta a helyét erősebb csapatok ellen (1 gólra a top4-től az EB-n 2005(?)-ben), ám amint az ellenfél le tudott nyitni a falról (ami európai csapatokra nem volt jellemző), akkor nagyon problémásan tudott csak újra kontrollt szerezni a csak így játszó csapat.

Egy példa meccse, amit találtam ebből az időszakból a 2011-es Piranha kupáról egy Egyszusz - Ljubljana meccs). A fehér csapatunk (Árpi, Cs. Andris, Dénes, K. Gergő, K. Zoli, Máté - ma is egy korrekt csapat lenne kis versenyre) passzai szinte kivétel nélkül csak előre mennek, társat magunk mögött maximum ütőről-ütőre lekészítésre keresünk. Ez az intenzív “csak előre sprint” inkább csak a 2010-2011-re alakult ki és a fizikailag felkészületlenebb csapatok ellen elsöprő tudott lenni, de komoly taktika nem állt mögötte, főleg az egyéni játékosok technikai tudására és robbanékonyságára támaszkodott.

2012-2016: zárt 2-3-1

Már korábban meg-meg jelent a 2-3-1 a magyar játékban, de 2012-ben kezdte el az Egyszusz rendszeresebben ezt a felállást játszani edzésen is. Ugyan a felállás változott, de a játékstílus nagyon hasonló maradt a 2010/11-es 3-3-hoz: a csapat zártan játszott a technikai tudásra alapozva. A változást főleg az hozta, hogy a játékosállomány nagyon megfiatalodott: a robbanékonyság, technika és sebesség terén ez előrelépést jelentett, míg fizikai erő terén visszalépést. A játékstílus ezt úgy tudta követni, hogy egy all-in csapat jött létre, ahol az egy-két tapasztaltabb emberre (Árpi, Dénes, Kazi) maradt a védekezés java, míg a többi játékos gyakorlatilag csak a lehetőséget kereste, hogy megúszhasson, lelophasson egy korongot az ellenfél kezéről.

A magyar hoki ekkor vált dominánsá a környező országokban, aminek egyik kiváltó oka az volt, hogy sok ellenfél (pl. az addig évekig minden tornát elhozó szlovén csapatok) nem tudott mit kezdeni a lerohanó támadásokkal, a játék sebessége túl gyors lett ahhoz, hogy kezelni tudják a szituációkat.

A taktikai repertoárunk gyengeségei jól megmutatkoztak pl. a 2013-as VB meccsein. A kolumbiaiak ellen zárt játék során tud sikereket elérni a csapat, néha-néha még kapuig is feltolni a korongot, de az ellenfél falról leváltásai, szélre irányuló passzai után gyorsan zavarba jönnek a mieink.

2016 - jelen: nyitott 2-3-1

A jelenlegi stratégiai és taktikai stílusunk alapját 2016-ban kaptuk meg, amikor egy francia tornára egy vegyes csapat tagjaként kapott meghívást két játékosunk. A “Holy Squid” néven futó gárda 2-3-1-et játszott, aminek centerét az akkor már világbajnoki ezüstérmes, később 2018-ban világbajnokságot is nyerő új-zélandi Andre Heller adta.

Bár magas szintű tagok alkották a csapatot, a legtöbbjük zárt(abb) játékhoz volt szokva: az említett új-zélandi center és talán a spanyol szélső kivételével a maradék 7 játékos (4 francia, 2 magyar, 1 britt és 1 török) mind szoros stílust játszott a saját csapataikban. Ennek ellenére a Holy Squid aránylag simán nyerte meg a sok erős francia csapatot felsorakoztató tornát, nem kis mértékben az oldalfordítások és nyitott játék eredményeként.

A verseny után el is kezdték bevezetni a stílust a magyar csapatok. Az eltelt évek során sokat csiszolódott az, hogy az egyes pozícióktól mit vár el a magyar 2-3-1, de a taktika alapjait a Le Puy versenyről hazahozott pár aranyszabály adja azóta is.

Jövő?

A magyar taktika egyfajta félkész állapotban van. Sokkal jobban értjük a játék dinamikáját, mint akár csak 5 éve, és van egy nagyon markáns játékstílusunk, ami egyértelműen a nyílt, technikás, úszós játék.

Ennek ellenére még ennyi év után is jelentős lyukak vannak a tudásunkban. A támadó és védekező szabadlövéseink repertoárja szinte nem létezik. Az ellenfél stílusára való reagálás képessége minimális.

A játékunk erejének hatalmas részét az adta más csapatokkal szemben, hogy nagyon jól ismerték egymást a csapattagok, aminek hatalmas gyengéje, hogy csak egy-két tagot újítva a csapaton már sokat esett a csapat ereje, elveszett az identitása.

A következő évek elsődleges célja kell, hogy legyen a taktikai repertoárunk tudatos fejlesztése és dokumentálása.